A korrupció mint túlélési stratégia
Kötelező olvasmány magyar politikusoknak és a hatalmi struktúrák "elitjeinek"
Mi van, ha Magyarországon a korrupció nem pusztán probléma, hanem túlélési stratégia? Ez az esszé nem erkölcsi kudarcként, hanem az adaptív reziliencia egyik formájaként tekint a korrupcióra – rendszerszintű működési zavarokra adott pragmatikus válaszként. Egy rossz, túlszabályozott, kirekesztő és merev bürokráciában az informális megoldások sokszor a legracionálisabb módjai annak, hogy a dolgok egyáltalán előrehaladjanak. Talán nem magával a jelenséggel kell még elszántabban harcolnunk, hanem inkább azzal a rendszerrel, amely létrehozza és elkerülhetetlenné teszi az ilyen informalitást.
Ha kilenc ember azt mondja, a korrupció megkérdőjelezhetetlenül gonosz, én leszek a tizedik, aki megkérdezi — mi van, ha mégsem az?
1. tétel: A korrupció újraértelmezése
Az egyik legelterjedtebb meghatározás szerint a korrupció a rábízott hatalommal való visszaélés személyes haszonszerzés céljából. Ez megjelenhet a köz- és a magánszférában egyaránt, társadalmi szinttől függetlenül, és gyakran magában foglalja a vesztegetést, sikkasztást, csalást, nepotizmust, haveri rendszert vagy zsarolást.
A főáramú narratívák a korrupciót kizárólag romboló erőként mutatják be: aláássa a bizalmat, gyengíti az intézményeket, torzítja a piacokat, és akadályozza a fejlődést. Ez a szemlélet uralja a nemzetközi diskurzust – és joggal.
De mi van, ha ez a nézet, bár erkölcsileg megnyugtató, analitikusan hiányos?
2. tétel: A korrupció mint racionális válasz a rendszerhibákra
A mainstream narratívák elsősorban a közszférában és a politikai elit köreiben tapasztalható korrupcióra összpontosítanak. Ezt nevezem a „kevesek korrupciójának” vagy „elitista korrupciónak”.
Magyarország ebben nem kivétel: a jelenség világszerte jelen van, a legfejlettebb demokráciáktól a legszegényebb országokig.
Ami azonban sajátos, hogy – ellentétben sok nyugat-európai demokráciával, ahol a korrupciós botrányok kormányok bukásához vagy intézmények legitimitásvesztéséhez vezetnek – a mindenkori magyar politikai elit meglepően ellenálló az ismétlődő vádakkal szemben. Pártállástól függetlenül.
Egyetlen jelentős politikai szereplő sem vesztette el hatalmát korrupció miatt. Ez nem kivétel, hanem maga a szabály. Maga a rendszer. Egy rendszerhiba.
De van a korrupciónak egy másik oldala is, amelyről a mainstream ritkán beszél. Amikor a jogi és gazdasági keretek nem biztosítanak hatékony működést, nem nyújtanak igazságos hozzáférést és nem teremtenek valós lehetőségeket – miközben a rendszer túlszabályozott és a bürokrácia túlburjánzott –, egy másfajta korrupció tölti be az űrt.
Ez a korrupció túlélési mechanizmussá válik – informális megoldássá egy olyan merev rendszerben, amely strukturálisan kirekeszt nagy társadalmi csoportokat. Ezt nevezem a „sokak korrupciójának” – vagy, ha úgy tetszik, a „többség korrupciójának”.
Magyarország társadalmi-gazdasági ökoszisztémájában ez a jelenség kevésbé erkölcsi aberráció, sokkal inkább pragmatikus válasz mély, rendszerszintű működési zavarokra. Ez a második – és az előzőnél jóval kiterjedtebb – rendszerhiba.
3. tétel: Korupció Érzékelési Index egy szubjektív tükör, nem mikroszkóp
A Transparency International (TI) évente kiadott Korrupció Érzékelési Indexe (Corruption Perceptions Index – CPI) az állami szektor korrupciójának megítélésén alapuló rangsort állít fel.
Magyarország folyamatos CPI-romlása az igazságszolgáltatás függetlenségével, az állami elfoglaltsággal és az átláthatatlan kormányzással kapcsolatos növekvő aggodalmakat tükrözi.
Csakhogy a CPI nem a tényleges korrupciót méri, hanem annak megítélését – főként üzletemberek és szakértők körében. Ez több problémát vet fel:
Az állami elit láthatóságát rögzíti, nem a hétköznapi társadalmi tapasztalatokat.
Erkölcsi ítéletet közvetít, nem funkcionális elemzést.
A „kevesek korrupcióját” érzékeli – amelyet a vagyon- és hatalomfelhalmozás hajt.
Figyelmen kívül hagyja a „sokak korrupcióját” – amelyet pusztán a túlélés motivál.
Olyan országokban, ahol az informális rendszerek gyakran hatékonyabbak a formálisaknál, a korrupció nem feltétlenül számít negatívnak – különösen azok szemében, akik számára ez a túlélés eszköze.
Ez az alternatív valóság nemcsak Magyarországon létezik, hanem több, hasonló strukturális problémákkal küzdő uniós tagállamban is.
4. tétel: Gazdasági alulteljesítés és strukturális romlás
Lehet vitatkozni a különböző regionális gazdasági teljesítményekről, de egy tény vitathatatlan: Magyarország nem tartozik a közép- és kelet-európai éllovasok közé. Ennek számos rendszerszintű oka és következménye van – ezekről korábban már írtam itt.
Hamarosan egy összehasonlító elemzéssel is jelentkezem, amely rangsorolja a térség országainak elmúlt tíz évben nyújtott gazdasági teljesítményét.
Egyes adatok szerint világos összefüggés mutatkozik a gazdasági kulcsindikátorok és a Transparency International CPI-jelentésében szereplő figyelmeztető jelek között:
Magyarország az EU-tagállamok között a GDP/fő és a tényleges egyéni fogyasztás tekintetében is az alsó régióban van.
Románia – amelyet évtizedekig gazdasági alulteljesítőként tartottak számon – nemrég megelőzte Magyarországot a háztartási fogyasztás terén: az EU-átlag 88%-át éri el, míg Magyarország mindössze 70%-át.
Ez nem pusztán gazdasági történet, hanem a rosszul összehangolt kormányzás állandó példája – ahol a formális rendszer fenntartásának ára a társadalom jelentős része számára egyszerűen megfizethetetlen.
5. tétel: Kisvállalkozások mint az informális szükségszerűség esettanulmánya
A magyar KKV-k, amelyek a nemzetgazdaság gerincét adják, nehéz környezettel néznek szembe, és a gazdaság egyik legelhanyagoltabb szegmensét képviselik. Ha vállalkoznak, azt széllel szemben, hegynek felfelé teszik. Nem csoda, hogy sokuk kénytelen részben az informális szférába szorulni (amiről a jövőben szintén írni fogok). Erről írtam korábban A nullszaldó hazugsága blogban – itt.
Íme néhány példa a „hegymenet” természetére:
Világrekorder, 27%-os általános forgalmi adó.
Havi ÁFA-előlegfizetés, miközben a vevők késlekednek.
Az egykori KATA eltörlése és az új rezsim kiszámíthatatlansága.
Felügyeleti szervek büntetésorientált, aránytalan gyakorlata.
Túlszabályozás és ebből fakadó versenyhátrány.
Banki bizalmatlanság és irreálisan magas pénzügyi költségek.
Korlátozott hozzáférés a közbeszerzésekhez.
Bonyolult és lassú engedélyeztetési eljárások.
Krónikus tőkehiány.
Célzott állami támogatások szinte teljes hiánya.
Ebben a környezetben a korrupció nem a meggazdagodásról szól, hanem a túlélésről. A KKV-k hamar megtanulják, hogy a siker nem a szabálykövetésen, hanem a kapcsolatokon múlik. Aki mereven konformista, az veszít.
Így alakul ki egy párhuzamos gazdaság – saját, informális szabályrendszerrel.
6. tétel: Latin-Amerikai modell Magyarországon mint egy (nem túl népszerű) hipotézis története
A ’90-es évek végén, amikor megszereztem az MPhil-fokozatomat az ország egyik nemzetközi egyetemének politikatudományi tanszékén, egy merész hipotézissel álltam a vizsgabizottság elé: azt állítottam, hogy Magyarország posztkommunista átmenete inkább hasonlít a latin-amerikai országokéhoz, mint az Európai Unió akkori tagállamaiéhoz.
Érvelésem lényege az volt, hogy a korábbi kommunista hatalmi struktúrákhoz kapcsolódó informális hálózatok a privatizáció során fillérekért szerezték meg az állami vagyon jelentős részét, így gyorsan hatalmas magánvagyonokat halmoztak fel. A magyar történelem legnagyobb vagyonátadása rekordidő alatt zajlott le, állami kézből magánkézbe.
A társadalomtudományok már akkor is vizsgálták a közép- és kelet-európai rendszerváltások különböző modelljeit, köztük a latin-amerikai összehasonlításokat is. Magyarországon azonban erről a párhuzamról nemigen akartak hallani. Hipotézisem nem aratott osztatlan sikert, főleg egy olyan intézményben, ahol Rawls Justice as Fairness számított az értelmiségi normának. Akkoriban magam is szerettem volna hinni abban, hogy egy amerikai típusú piacgazdasági modell valósulhat meg itthon.
Azóta eltelt több évtized, amelyet részben nemzetközi nagyvállalati, részben hazai KKV-környezetben töltöttem, mindig szoros kapcsolatban piaci adatokkal, versenykörnyezetekkel, gazdasági valóságokkal. Ma is tartom az eredeti hipotézisemet.
Ahogy sok latin-amerikai gazdaság, úgy Magyarország működése is jelentős mértékben támaszkodik az informalitásra. Így zajlott a posztkommunista privatizáció – és sok tekintetben így működnek ma is a dolgok. A formát leszámítva kevés bizonyítékot látok arra, hogy a német vagy amerikai típusú intézményi modellek érdemben gyökeret vertek volna Magyarországon.
7. tétel: A de Soto-tézisek
Ez az informalitásról szóló nézőpont összhangban áll Hernando de Soto A tőke rejtélye (2000) című könyvének téziseivel.
De Soto szerint azokban a környezetekben, ahol a formális rendszerek merevek vagy kirekesztők, az informalitás nem pusztán a kormányzás kudarca, hanem racionális, adaptív válasz a rendszerszintű zavarokra.
A szerző olyan fogalmakat vezet be, mint például a „holt tőke” – olyan termelő eszközökre utal, amelyek (kisvállalkozások, otthonok, földterületek) kívül rekednek a hivatalos jogi és gazdasági struktúrákon, mivel azokhoz való hozzáférés túl költséges, bürokratikus vagy bonyolult. Ezek az eszközök így nem használhatók fedezetként, nem lehet velük szabadon kereskedni, és nem vonhatók be hatékonyan a formális gazdaságba.
De Soto gondolatmenetét követve ez segíthet megérteni, miért kényszerül a magyar kisvállalkozások jelentős része félformális, vagy akár félig illegális működésre. Parafrazálva a köznyelvet: mindenkinek van (vagy lesz) valami vaj a füle mögött!
Ilyen helyzetekben a korrupció és az informalitás nem rendellenesség, hanem a túlélés racionális eszközei – kényszerből kialakult társadalmi válaszreakciók. A probléma tehát nem elsősorban az emberekben rejlik, hanem magában a rendszerben.
8. tétel: A korrupció mint társadalmi reziliencia
A társadalmi reziliencia azt a képességet jelenti, hogy egy közösség képes túlélni, átvészelni és alkalmazkodni társadalmi, gazdasági vagy politikai válsághelyzetekhez — akár formális, akár informális eszközökkel.
Mivel a magyar társadalom a rendszerváltás óta szinte folyamatos krízisállapotban él, ellenálló- és alkalmazkodóképessége — azaz rezilienciája — állandó nyomás alatt áll.
Magyarországon az informális cserék, a pártfogási rendszerek és a „szürke zónás” ügyletek nem feltétlenül elítélendők; sokszor ezek az egyetlen működőképes eszközök a dolgok előmozdítására:
Egy tanár nem kapzsiságból fogad el ajándékot, hanem mert a fizetése nem elegendő a megélhetéshez.
Egy kisvállalkozó „kapcsolatokat” mozgósít, hogy megkerülje a hónapokig húzódó engedélyezési folyamatokat.
Egy startup kikerüli a hivatalos közbeszerzést, mert a tenderek sorsa előre eldőlt.
Ezek nem a gonoszság történetei, hanem a funkcionális alkalmazkodásé. A társadalom párhuzamos rendszereket épít ott, ahol a formális intézmények működésképtelenné váltak. Ezt nevezzük rezilienciának — még ha a kifejezést hagyományosan csak morálisan elfogadható válaszokra alkalmazzuk is.
9. tétel: A rendszerrel kellene foglalkozni, nem a tünetekkel
Azok a játékszabályok, amelyek betarthatatlanok, nem jó szabályok. Ennek kellene lennie az alapelvnek — a szervező elvnek. Magyarországon azonban, a jurisztokrácia keretei között, ez nem így működik.
A korrupció büntetése anélkül, hogy kezelnénk a rendszerszintű vagy szerkezeti okokat, amelyek korrupcióra kényszerítik az embereket, olyan, mintha a lázat próbálnánk csillapítani, miközben a fertőzést magát nem gyógyítjuk.
Ha Magyarország valóban vissza akarja szorítani a korrupciót, a politika nem moralizálhat tovább. Ehelyett a következő lépésekre lenne szükség:
A bürokratikus folyamatok egyszerűsítése és a túlszabályozás csökkentése.
Tisztességes hozzáférés biztosítása a hitelekhez, közbeszerzésekhez és állami forrásokhoz.
A versenyfeltételek kiegyenlítése a KKV-k és a politikailag kapcsolt vagy nemzetközi nagyvállalatok között.
Az informális gyakorlatok formalizálása — jogi védelem és támogatás biztosítása a már működő, produktív viselkedésformák számára.
A bizalom újraépítése, nem csupán a szabályok kikényszerítése.
És ami talán a legfontosabb: Magyarországon a korrupció nem »kulturális sajátosság«, hanem kormányzati rendszerhiba. A rendszerhibák pedig — megfelelő politikai akarattal — orvosolhatók.
10. tétel: Nem botrány, hanem rendszer
A magyarországi korrupció nem az egyéni erkölcs hanyatlásának története, hanem egy diszfunkcionális rendszer logikus következménye.
Az igazi botrány nem az, hogy az emberek kiskapukat keresnek — hanem az, hogy a rendszer erre kényszeríti őket. Nem a szabálykerülés a kivétel, hanem maga a túlélés eszköze.
A korrupciót adaptív túlélési stratégiaként értelmezni nem mentegetés — hanem diagnózis. Minden valódi reform diagnózissal kezdődik. Nemcsak büntetni kell, hanem átalakítani.
Ha Magyarország valóban el akar mozdulni a túlélés logikájától a jólét struktúrája felé, le kell számolnia azzal a rendszerrel, amely a korrupciót nemcsak eltűri, hanem újratermeli.
Nem azért írok, hogy igazam legyen—hanem hogy megkérdőjelezzék. Írd meg kommentben a saját tizedik ember álláspontod, a legélesebb ellenérved, vagy akár a halk kételyedet… feltéve, hogy adatokra és tényekre épít, nem pusztán véleményre.
Ne felejts el feliratkozni további Kritikus Magyarország elemzésekért!