A tizedik ember és a (nem annyira) rejtett haszonélvezői a magyar inflációnak
Egy kritikai nézőpont a 2020–2023 közötti inflációs időszakról
Az inflációt a közgondolkodás válságként kezeli — valami olyasmit lát benne, amit a kormányok minden eszközzel igyekeznek leküzdeni. Ám a tények azt sugallják: sok állam csendben profitál az inflációs környezetből — a megemelkedett költségvetési bevételeken és az átrendeződött gazdasági viszonyokon keresztül. Ez az elemzés Magyarország 2020 és 2023 közötti tapasztalatait használja esettanulmányként, hogy megvizsgálja: milyen mértékben működött az infláció egyfajta rejtett fiskális eszközként. Az adóstruktúrák, bérpolitikák és költségvetési adatok elemzésével ez az írás megkérdőjelezi a megszokott narratívákat — és arra világít rá, hogyan kedvezhetett az infláció az államnak, miközben a háztartások és a kisvállalkozások viselték a terhet.
Mindig is vonzottak azok a megközelítések, amelyek képesek felülírni a megszokott gondolkodást — különösen, ha a tét nagy, és a hivatalos történet túlságosan egyszerűnek tűnik.
Nagyjából tíz éve láttam a Z világháború című filmet. Az egyik jelenet különösen megmaradt bennem. Egy volt hírszerző tiszt elmagyarázza a „Tizedik Ember Szabályt”:
„Ha kilencen ugyanarra a következtetésre jutunk, a tizedik ember feladata, hogy ellentmondjon — bármilyen valószínűtlennek is tűnjön.”
A tizedik ember dolga nem az, hogy öncélúan mást mondjon, hanem az, hogy megvédjen a veszélyes csoportgondolkodástól. Ő az, aki felteszi a kérdést:
Mit nem veszünk észre?
Most ezt a szűrőt alkalmazom a magyar inflációs történetre — különösen a 2020–2023 közötti időszakra. És minél mélyebben ástam bele magam, annál erősebben fogalmazódott meg bennem a kérdés:
Mi van, ha a magyar állam nemcsak harcolt az infláció ellen — hanem közben csendben profitált is belőle?
Az infláció hivatalos narratívája
2020 és 2023 között Magyarország rekordmértékű inflációt produkált az Európai Unión belül. A kormány szerint ennek okai csak külső tényezők voltak: Covid, ukrajnai háború, energiaárak, globális ellátási láncok, profithajhász multik. A kormány „háborús inflációról” beszélt, ársapkát vezetett be, “megbüntette” a kereskedőket, bővítette a szociális transzfereket. De ezek az intézkedések többnyire későn jöttek.
A számok viszont így néznek ki:
2020 és 2023 között Magyarországon a kumulált infláció elérte a megdöbbentő 41%-ot – ez az Európai Unió legmagasabb értéke volt ebben az időszakban. Ha ezt összevetjük az eurózónában mért, körülbelül 17%-os inflációval, a különbség nem csupán jelentős, hanem drámai. Ez a szám önmagáért beszél: három év alatt a magyar pénz értéke sokkal gyorsabban romlott, mint az uniós átlagé — és ez a mindennapi megélhetés minden szintjén érezhetővé vált.
Ez a hatalmas különbség nemcsak statisztikailag jelentős — hanem politikailag is sokatmondó.
És ha ez nem a teljes kép?
Mi van, ha ebben az inflációs drámában az állam nemcsak elszenvedője vagy megmentője volt a helyzetnek?
Mi van, ha több is forgott kockán számára?
Mi van, ha a magyar kormányt nem érte teljesen váratlanul az infláció — sőt, csendben haszonélvezőjévé vált, talán egy rejtett részvényesévé ennek a folyamatnak?
Ellenvélemény: Mi van, ha az állam nyert az infláción?
Az inflációról általában azt gondoljuk, hogy ártalmas a kormányokra nézve: nőnek a költségek, dühösek a választók, nő a politikai kockázat.
De mi van, ha Magyarország esetében az infláció valójában… kényelmes volt?
Próbáljuk meg alkalmazni a tizedik ember logikáját:
Infláció mint fiskális eszköz — vagy legalábbis mint túl hasznos mellékhatás ahhoz, hogy visszafogják.
Figyeljük meg az alábbi tényezőket:
27%-os áfa: A világ egyik legmagasabb fogyasztási adója → árakkal együtt nő a költségvetési bevétel
Egységes (flat) jövedelemadó + emelkedő nominálbérek → több adóbevétel, akkor is, ha a reálérték csökken
Hiányzik a sávos indexálás → az emberek valójában több adót fizetnek, miközben kevesebbet tudnak vásárolni
Forintgyengülés: formálisan az export támogatása, de valójában inflálja az importárakat és növeli a nominális GDP-t
Célzott béremelések: Nem átfogó bérrendezés történt, hanem szelektív, ami a minimálbérhez kötött járulékbevételeket stabilizálta
Ha az infláció valóban csak „válság” lenne, ezek csupán kellemetlen mellékhatások. De ha a mögöttes ösztönzőket nézzük — akkor már inkább tűnnek „funkcióknak”, nem hibáknak.
Az infláció nyertesei: a háztartások és a KKV-k nincsenek közöttük
Nézzük meg a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) hivatalos adatait a bevételnövekedésről vállalatméret szerint, valamint az általános és élelmiszer-infláció alakulásáról 2020 és 2023 között. Ezt követően, összehasonlításként, vessük össze ezeket az államkincstár adóbevételeivel. Magyarország adómodellje nagymértékben támaszkodik a közvetett, fogyasztásalapú adózásra — különösen az áfára, amely természeténél fogva erősen érzékeny az inflációra.
A KSH hivatalos adatai a 2020–2023 közötti időszakról az alábbi mintázatot mutatják:
Nagyvállalatok: +74% nominális árbevétel → ~34% reálnövekedés
Magyar állam: +51% teljes adó- és járulékbevétel
Áfa-bevétel önmagában: +50%
Élelmiszeripar: különösen jól járt a +65%-os élelmiszerinflációval
Eközben:
Bruttó bérek: ~42%-kal nőttek → alig követték az inflációt
Reálbér-növekedés: mindössze +0,42% (!)
Mikrovállalkozások: nominális bevételük nem tartotta a lépést az inflációval → reálértékben csökkenés
KKV-szektor: lassabban nőtt, mint az állami adóbevételek
Összefoglalva: A nyertesek a nagyvállalatok és az állam. A vesztesek: háztartások és kisvállalkozások.
És ha a kormány tényleg „válságként” kezelte volna az inflációt — miért nem hozott olyan intézkedéseket, amelyek saját fiskális nyereségét korlátozzák?
A számok alapján a sokak által elvárt „gondoskodó állam” inkább tűnt önmaga felé gyakorolt paternalistának, mintsem a társadalom felé.
Infláció mint csendes fiskális eszköz?
Ez a logika emlékeztet a dohányipar klasszikus stratégiájára:
Ha nem tudod növelni a keresletet, emeld az árakat. Még ha kevesebben is vásárolnak, a bevétel így is szinten maradhat — feltéve, hogy valamilyen módon kordában tudod tartani a fogyasztás visszaesését.
Az infláció – akárcsak a jövedéki adók – működhet egyfajta csendes elvonási eszközként: olyan módszerként, amellyel az állam adóemelés bejelentése nélkül növelheti a bevételeit.
Sőt, még a Laffer-görbe szabályait is képes lehet felülírni — azt a klasszikus közgazdasági modellt, amely az adókulcsok és az állami bevételek közötti egyensúlyt mutatja be.
Normál esetben:
Ha az adó alacsony → az állam alulfinanszírozott marad
Ha túl magas → megfojtja a gazdasági aktivitást
De az inflációval:
Az áfabevételek nőnek anélkül, hogy az adókulcsokat emelnék
A jövedelemadó-bevétel nő a nominálbérek emelkedésével
A reáladóteher csendben emelkedik
Nincs parlamenti vita. Nincsenek utcai tiltakozások. Csak… szépen, csendben duzzadó állami bevételek.
De minden játszmának ára van
Természetesen ez a „stratégia” — ha valóban annak tekinthető — nem fenntartható. Az infláció ugyan képes bevételt termelni, de komoly kockázatokat hordoz:
A reálbérek és megtakarítások elértéktelenednek
Nőnek az államadósság kamatterhei
Zuhan a háztartások fogyasztása (egy főre vetítve az egyik legalacsonyabb az EU-ban)
Megroppan az intézményekbe vetett bizalom
Tovább nő a társadalmi egyenlőtlenség
Fokozódik a politikai bizonytalanság
Ha ez valóban fiskális stratégia, akkor az egy penge élén egyensúlyoz.
Részvényes, résztvevő… vagy mindkettő?
Milyen szerepet játszik ebben a magyar állam?
Tulajdonosként elvileg a stabilitás őre kellene hogy legyen: védi az állampolgárokat, és harcol az infláció ellen.
Részvényesként viszont profitálhat a helyzetből: az inflációval felduzzasztott bevételekből, az elértéktelenedő reáladósságból, és az olyan árfolyami környezetből, amely kedvez az exportőröknek.
Az igazság valószínűleg valahol a kettő között húzódik.
De az elmúlt négy év tapasztalatai alapján a mérleg inkább csendes részvényesi szerep felé billen, mintsem a hangos, védelmező állam irányába.
És éppen ezért van szükség kritikus, eltérő gondolkodásra.
Ez nem összeesküvés-elmélet — hanem annak a kérdésnek a felvetése, amit a közmegegyezés hajlamos elfelejteni:
Kinek áll érdekében a status quo fenntartása?
Zárógondolat: Kövesd a pénzt
Az infláció nem pusztán gazdasági mellékhatás. Időnként politikai és fiskális eszközzé válik.
A kis- és középvállalkozások és a háztartások számára: egy lassú, láthatatlan prés.
Az állam számára: egy aranytojást tojó tyúk — ami sosem kotkodácsol.
Szóval legközelebb, amikor egy miniszter „háborús inflációra” vagy a „globális piacokra” hivatkozik, kapcsold be a benned élő Tizedik Embert.
Ha mindenki egyetért az okokkal —állj meg, és tedd fel a kérdést:
Kinek éri meg, ha ez így marad?
Nem azért írok, hogy igazam legyen—hanem hogy megkérdőjelezzék. Írd meg kommentben a saját tizedik ember álláspontod, a legélesebb ellenérved, vagy akár a halk kételyedet… feltéve, hogy adatokra és tényekre épít, nem pusztán véleményre.
Ne felejts el feliratkozni a Kritikus Magyarország blog további írásaira itt.